MANNA PRODUKCIÓ
Postacím:
1590 Budapest, Pf. 200.
Email: info@mannaprodukcio.hu
Tel.: +36 20 973 4561
Támogatóink:
Betöltés...

Partnereink:

Manna Advent

2018. december 3.

Grisnik Petra

Fotó: Sín Olivér

GRISNIK PETRA sokszínű, érzékeny mélységekkel és magasságokkal teli színésznő. Hivatástudata, elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, ami lehetetlenné teszi, hogy bárki a környezetében elveszítse a hitét. Jó vele dolgozni, mert derűs, lendületes, felrázó, megmozgató jelenség. A Manna és a Bethlen Téri Színház Találkozások tehetségprogramjának két éve bemutatott előadásában játszik egy autista felnőttel barátkozó kislányt, aki a darab folyamán felnő, és természetesen, meg akarja váltani a világot.

Mi jut eszedbe először a Mannáról?

A Manna nem hely, nem tárgy, nem élőlény… Talán fogalom. Vagy személy? Vagy egy személy, aki fogalom… Mint egy képzeletbeli barát. Vele minden könnyebb, mert bátor, hisz benned, segít, felemel, és összehoz olyanokkal, akikről előbb tudja, hogy összetartoztok, mint te magad, ott van melletted, amikor létre szeretnél hozni valamit, ami fontos neked.

Bethlen Téri Színházban.

Hogyan mondanád el egy ismeretlennek, hogy mit csinál a Manna, hogy a Te életedben, szakmádban milyen szerepe vannak ennek az ernyőszervezetnek?

Talán inkább elmesélném a saját élményeimet, hogy hogyan kaptam annyi odaadó figyelmet, segítséget, erőforrást, támogatást, amennyit felsorolni is nehéz, pedig csak egyetlen produkcióról van szó. Meg azt, hogy milyen felemelő dolog olyan légkörben dolgozni, ahol biztonságban érzed magad.

Sokat beszélünk „független színházról”, szerinted van olyan, hogy „független színész”? Te minek tartod magad?

Ötödik éve vagyok szabadúszó, a szó szoros értelmében biztos én is a független kategóriába tartozom. De mivel a színház az első számú függőségem, azért én nem merném ezt ilyen bátran kijelenteni magamról. Már csak azért sem, mert még nem mondtam le arról, hogy lesz még egyszer egy öltöző valahol a világban, aminek az egyik asztalfiókjában az én kétes szagú próbazoknim lakik, és aminek a tükrére az én kis emlékeim vannak felragasztgatva. Vágyom társulatra, addig pedig igyekszem kiélvezni a függetlenség előnyeit, és átfütyörészni magam a nehézségein.

Sajnos most elkerülhetetlen a kérdés. A hirtelen megváltozott kulturális finanszírozás hogyan érinti a Te életedet közvetlenül?

Szabadúszóként én is dolgozom olyan színházaknál, akiknek a létezése veszélyben forog rendszeres támogatás híján. Az egzisztenciális szorongáson túl mostanában azon gondolkodom sokat, hogy a társadalmunk próbája is ez, és vajon milyen lesz/lehet az a kulturális élet, amit elsősorban a jelenlegi közönség saját igényei formálnak. Mi az, ami most fontos, aktuális annak a pártízezer embernek Budapesten, akik színházba járnak (és minden nem-budapestinek, akikhez el sem hallatszunk…), lehet-e a színházjegy-vásárlás véleménynyilvánítás, lesznek-e még olyan fiatalok, akik fel merik erre tenni az életüket, érdemes-e a művészetbe pénzt fektetni… A tápláléklánc alján nem túl szívderítő, ami ilyenkor az embernek eszébe jut. De sajnos javíthatatlan optimista vagyok. Teszem a dolgom, és bízok. A többi néma csend.

Hogyan látod magad 10 év múlva?

Remélem 10 év múlva is játsszuk a Mary és Maxet! Remélem lesz gyerekem, leszoktam a cigiről, futottam legalább egy félmaratont, lesz tetoválásom, megtanultam időben lefeküdni, a negyvenedik szülinapomra bungee jumpingot kaptam, énekelek minden nap, a teraszomon tartjuk az osztálytalálkozónkat, elvittem a férjemet a fjordokhoz, forgattam nagyjátékfilmet… Szerintem boldog leszek.

Ha most üzenhetnél a 10 éves énednek, mit mondanál neki?

Annyit mondanék neki: ne hallgass rájuk, van helyed a világban.

GRISNIK PETRA sokszínű, érzékeny mélységekkel és magasságokkal teli színésznő. Hivatástudata, elkötelezettsége megkérdőjelezhetetlen, ami lehetetlenné teszi, hogy bárki a környezetében elveszítse a hitét. Jó vele dolgozni, mert derűs, lendületes, felrázó, megmozgató jelenség. A Manna és a Bethlen Téri Színház Találkozások tehetségprogramjának két éve bemutatott előadásában játszik egy autista felnőttel barátkozó kislányt, aki a darab folyamán felnő, és természetesen, meg akarja váltani a világot.

Mi jut eszedbe először a Mannáról?

A Manna nem hely, nem tárgy, nem élőlény… Talán fogalom. Vagy személy? Vagy egy személy, aki fogalom… Mint egy képzeletbeli barát. Vele minden könnyebb, mert bátor, hisz benned, segít, felemel, és összehoz olyanokkal, akikről előbb tudja, hogy összetartoztok, mint te magad, ott van melletted, amikor létre szeretnél hozni valamit, ami fontos neked.

Bethlen Téri Színházban.

Hogyan mondanád el egy ismeretlennek, hogy mit csinál a Manna, hogy a Te életedben, szakmádban milyen szerepe vannak ennek az ernyőszervezetnek?

Talán inkább elmesélném a saját élményeimet, hogy hogyan kaptam annyi odaadó figyelmet, segítséget, erőforrást, támogatást, amennyit felsorolni is nehéz, pedig csak egyetlen produkcióról van szó. Meg azt, hogy milyen felemelő dolog olyan légkörben dolgozni, ahol biztonságban érzed magad.

Sokat beszélünk „független színházról”, szerinted van olyan, hogy „független színész”? Te minek tartod magad?

Ötödik éve vagyok szabadúszó, a szó szoros értelmében biztos én is a független kategóriába tartozom. De mivel a színház az első számú függőségem, azért én nem merném ezt ilyen bátran kijelenteni magamról. Már csak azért sem, mert még nem mondtam le arról, hogy lesz még egyszer egy öltöző valahol a világban, aminek az egyik asztalfiókjában az én kétes szagú próbazoknim lakik, és aminek a tükrére az én kis emlékeim vannak felragasztgatva. Vágyom társulatra, addig pedig igyekszem kiélvezni a függetlenség előnyeit, és átfütyörészni magam a nehézségein.

Sajnos most elkerülhetetlen a kérdés. A hirtelen megváltozott kulturális finanszírozás hogyan érinti a Te életedet közvetlenül?

Szabadúszóként én is dolgozom olyan színházaknál, akiknek a létezése veszélyben forog rendszeres támogatás híján. Az egzisztenciális szorongáson túl mostanában azon gondolkodom sokat, hogy a társadalmunk próbája is ez, és vajon milyen lesz/lehet az a kulturális élet, amit elsősorban a jelenlegi közönség saját igényei formálnak. Mi az, ami most fontos, aktuális annak a pártízezer embernek Budapesten, akik színházba járnak (és minden nem-budapestinek, akikhez el sem hallatszunk…), lehet-e a színházjegy-vásárlás véleménynyilvánítás, lesznek-e még olyan fiatalok, akik fel merik erre tenni az életüket, érdemes-e a művészetbe pénzt fektetni… A tápláléklánc alján nem túl szívderítő, ami ilyenkor az embernek eszébe jut. De sajnos javíthatatlan optimista vagyok. Teszem a dolgom, és bízok. A többi néma csend.

Hogyan látod magad 10 év múlva?

Remélem 10 év múlva is játsszuk a Mary és Maxet! Remélem lesz gyerekem, leszoktam a cigiről, futottam legalább egy félmaratont, lesz tetoválásom, megtanultam időben lefeküdni, a negyvenedik szülinapomra bungee jumpingot kaptam, énekelek minden nap, a teraszomon tartjuk az osztálytalálkozónkat, elvittem a férjemet a fjordokhoz, forgattam nagyjátékfilmet… Szerintem boldog leszek.

Ha most üzenhetnél a 10 éves énednek, mit mondanál neki?

Annyit mondanék neki: ne hallgass rájuk, van helyed a világban.

2018-12-06T08:10:48+00:00