Autizmus és pantomim – beszélgetés Valcz Péterrel és Gőz Istvánnal

Gőz István: Azt gondolom, hogy jöjjenek csak ezek a mai fiatalok!

Valcz Péter: Én a legtöbb fiatallal együtt utálom ezt a mondatot. A mindenkori közép- vagy időskorú közvélemény tehetetlen fricskája. Az érzés már engem is környékez, de remélem, soha nem fogom kimondani. Ez az általánosító kritika voltaképpen egy kapaszkodó. Egyre nehezebben értem, ezért ijedtemben beskatulyázom az utánam következő generációt, akinek meg éppen az a dolga, hogy minél részletesebben fedezze fel a kor határait, amelybe beleszületik.

G.I.: A mai fiatalok egészen máshogy kulturálódnak, teljesen más irányba tolódnak a hangsúlyok, mint régebben…

V. P.: Az energia azonban ugyanaz, csak a téma változik. Nagyanyám kilencven fölött is kívülről fújja az Arany-balladákat – „A radványi sötét erdőben…”. Sokáig azt gondoltam, hogy ez valami különleges képesség, de aztán rájöttem, hogy – ha akarom, ha nem – most már egész életemben tudni fogom a Tankcsapda slágereit –  „Egy szemét dombra szültek…”. Nincs ezen mit megítélni. Ez egy fogékony időszak.

Mi érdekelt téged ebben a pályázatban?

V.P.: A kaposvári színész szak elvégzése után osztályfőnököm, Babarczy László mellé kerültem, akitől több lehetőséget is kaptam, hogy rendezhessek a főiskolán. Utána Párizsban tanultam tovább, Jacques Lecoq iskolájában, ahol a szakok nem válnak el ilyen szigorúan, hanem az egész színházi alkotófolyamatot vizsgáltuk két éven át. Hazatérés, helykeresés. Egy ilyen mentorprogram, ahol egy tapasztaltabb rendezővel lehetett együttműködni, érthető módon nagyon vonzott.

A gyakorlatban hogy zajlott ez a mentorprogram, hogy voltak leosztva a szerepek?

G.I.: Önmagában az a felállás, hogy egy fiatal rendező rendez egy idősebb színészt, még nem különleges, másrészt nem én voltam a mentor a programban. Ráadásul nem is vagyok az a beleszólós fajta, tehát mind a darab kiválasztása, mind a koncepció Peti sajátja – én persze igyekszem végrehajtani, amit mond, és hozzáadni, amit tudok.

Miért pont Jordán Tamást választottad mentorodnak?

V.P.: Elkezdtem tanítani Salamon András színésziskolájában, a Go To Castingban, ahol Jordán Tamás a vezető tanár. Ott lettünk „kollégák”, innen a kapcsolat, innen az ötlet. Valamint mindannyian kötődünk Kaposvár valamelyik korszakához. Tehát kialakult egy kis „kaposvári brancs”, ami elég családias hangulatot teremtett.

Mit tanultál tőle?

V.P.: Főleg színészvezetést. Jól jön egy klasszikus, színészcentrikus kontroll az én formakereső, kissé filozofikus világomhoz.

Említetted az erős kaposvári jelenlétet, de elég hangsúlyos a produkcióban a Tünet Együttes is…

G.I.: Peti dolgozott már Tünet Együttes produkcióiban, én pedig a Tünet Együttes egyik alapító tagja vagyok, így lett végül a társulat az előadás koprodukciós partnere.

V:P: A Tünet biztosította a próbahelyet, valamint a színházi nyelv, amit mi itt használunk, tehát a színház és a mozgás vegyítése sem áll távol a Tünettől.

Miért pont Adam Elliot Mary és Max című gyurmaanimációs filmjét választottad az előadás alapjának?

V.P.: A viszonylag konkrét kiírásról – kétszereplős dráma, kétgenerációs különbség – egyből ez ugrott be. Ez a film nekem meghatározó élményem volt. A történet egészen operai: magány, szerelem, árulás, házasság, szakítás, elárvulás; mindez pedig egy különleges barátságra felfűzve. Színészként úgy gondolom, hogy a folyamatokat, amelyeken a szereplők végigmennek, nagyon jó játszani, és nagy kihívást jelentenek.

A film egy fiatal lányról, Maryről, és egy idős, Asperger-szindrómás férfiről, Maxről szól, akik 20 éven keresztül leveleznek, de a világ két távoli pontján élnek, és sosem találkoznak. Hogyan lehetett ezt színpadra adaptálni?

G.I.: Nekem elképzelésem se volt, hogyan lehetne ezt az alapanyagot színpadra alkalmazni, de aztán Peti fantáziája beindult és meggyőzött. A színpadon három különböző teret teremtünk: Mary és Max külön világán kívül van egy köztes tér, a fantáziatér, a postatér, ahol minden megtörténhet. Ebben a térben fejlődik ki a történet.

V.P.: A film nagyon erős látványvilággal operál, mi e helyett a színház eszközeivel egy fantáziavilágot építettünk fel, hisz egy ilyen levelezés is főként a képzeletünkben zajlik. A szereplők valójában sosem találkoznak, csak elképzelik egymást, ez pedig nagyon jó táptalaja volt a pantomimes megoldásoknak.

Ez a pantomimes vonal azért is izgalmas, mert Istvánnak egy elég komoly pantomimes múltja van, de a te előző előadásodban, az Isten hozta, Mr. Vonnegut!-ban is hangsúlyos szerepe van a pantomimnek…

G.I.: Én a hatvanas években tanultam pantomimet, amikor amatőr színész voltam a Miskolci Manézs Színházban. Nagy divat volt ez akkoriban az  alternatív színházi körökben. Alkatilag eléggé illettem ehhez a műfajhoz, ráadásul nagyon érdekelt is, Amerikában és Mexikóban is jártam pantomimes kurzusokra. A kaposvári színházban is használtam pantomimes elemeket, csináltam ilyen koreográfiákat. Azóta persze a pantomim kiment a divatból, évek óta nem használtam ezeket a technikákat, épp ezért nagyon kellemes élmény volt, amikor Peti előrukkolt a koncepciójával.

V.P.: A Lecoq-iskolában eszközként tanították a pantomimet: a test felkészítésére, a fantáziával való játékra, illetve annak a bemutatására, hogy egy üres teret hogy lehet megtölteni pusztán színészi játékkal. Szerintem ez valami nagyon ősi, gyermeki dolog, ahol a fókusz teljes mértékben a színészen van. Jordán Tamásnak van egy kedves története, hogy a színház lényege, ahogyan egy gyerek belefeledkezik a játékba. A színész pedig az, aki újra bele tud kerülni ebbe az állapotba.

G.I.: A másik dolog, ami képbe hozta a pantomimet, Max Asperger-szindrómája. Ez a szindróma az autizmus egy válfaja, ami az érzelmek kifejezésének, illetve az arcról való leolvasásának problémájával jár. Nekik meg kell tanulniuk az arckifejezéseket, míg egy átlagos gyerek ezt ösztönösen elsajátítja.

V. P.: A filmben például van Maxnek egy kis könyvecskéje, amiben képekbe gyűjtve ott vannak az alapvető arckifejezések, hogy mi mit jelent. A pantomim nagyon erős jelekkel, mimikával operál, és úgy éreztem, hogy ez nagyon jól passzol az Asperger-szindrómához. Felvettük a kapcsolatot az Autisták Országos Szövetségével, valamint az Autista Akadémiával, és nagyon sokat tanultunk tőlük. Nyílttá tettük számukra az összes próbát, valamint Pista is tartott egy pantomimes foglalkozást autistáknak. Ez a művészet terápia egy még nem használt válfaja lehet, szóval a jövőben is tervezünk ilyen kurzusokat. Szakmai tanácsadónk lett Csonka Gábor, aki rendszeresen látogatja a próbákat, ami nagyon felemelő érzés.

Mi az, amit megtanultatok az autizmusról?

V.P.: Hogy az autizmus spektruma nagyon széles, és mivel szinte nincs egységes diagnózis, így nagyon sok a félreértés és az általánosítás. AzEsőember című film főszereplője például autista, zseniális képességekkel – viszont nem minden autistának vannak zseniális képességei.

G.I.: Ez egy skatulya, amit megpróbálnak minden autistára ráhúzni, pedig nem igaz mindenkire. Amiben az autisták megegyeznek, az az, hogy az autizmus nem betegség, hanem egy eltérő képességprofil. Nem szeretik, ha betegként tekintenek rájuk.

V.P.: Mivel ez egy színházi előadás, és nem egy ismeretterjesztő film, ezért szeretnék beszélgetéseket tartani az előadások után, hogy Max-et se gondolja senki az autizmus kizárólagos megtestesítőjének.

Mi az, ami számotokra izgalmas, fontos, tanulságos volt a próbafolyamat során?

V.P.: Van egy mesélő az előadásban, akit én alakítok, és aki voltaképpen az ellentéte a két főszereplőnek: nagyon szociális, humorizál, jópofizik, amolyan többségi figura, aki közösséget próbál teremteni a nézőkkel. A nézőtér ebben a történetben könnyen válik a „többiek”-ké, akikkel  a kapcsolatteremtés mindkét szereplőnek hatalmas feladat. Nem interaktív színházról van szó, hanem egy viszony boncolgatásáról. Ennek a témának a finom hangolása számomra most a legnagyobb kihívás.

G.I.: Nekem az a helyzet volt izgalmas, amikor találkoztam aspergeres emberekkel, akikről eddig nem sokat tudtam. Viszont ahogy megismerkedtem velük, rájöttem, hogy egy csomó tulajdonságuk megegyezik az enyémekkel. Bár engem nem diagnosztizáltak Asperger-szindrómával, a fölismerés, hogy hozzájuk hasonlóan gondolkozom sok mindenről, nagyon meglepő és tanulságos volt.

Ha már Találkozások a program neve: neked, István, kikkel való találkozás határozta meg a pályádat?

G.I.: Pályám kezdetén Lengyel Pál rendezőbarátom volt az, aki nagyon nagy hatással volt rám – ő sajnos már néhány éve nincs köztünk. A vele való munka következménye volt az, hogy Kaposvárra szerződhettem, Zsámbéki Gábor színházába, ahol aztán 20 évet töltöttem. Az ottani rendezők, munkatársak alapvetően meghatározták a gondolkodásomat.

Ezek után viszont egy friss, független színházi csapathoz, a Tünet Együtteshez kerültél, fiatalok közé. Mit lehet tanulni a fiataloktól?

G.I.: Valamilyen szindrómám talán nekem is van, ha nem is Asperger: sosem vagyok párhuzamban a korommal, mindig le vagyok maradva. Későn érő típus vagyok, talán emiatt is vonz a fiatalokkal való munka. Iszonyú fontos a fiatalok energiája: hajlamos lennék lustaságból elkényelmesedni, de ha fiatalokkal vagyok körülvéve, úgy érzem, mindig meg kell felelni, és ez frissen tart – ha nem nagyképűség ezt mondani…