Valcz Péter leginkább színházrendező, miközben színész, filmrendező, tanár, aktivista és asztalostanonc is egyszemélyben. Független színházi alkotóként boldogulni manapság maga a nagybetűs bizonytalanság.

Valcz Péternek egyedi (re)akciója a nevével fémjelzett mini-fesztivál, aminek keretében két hétig a főváros különböző színházaiban tűzik műsorra az összes aktuálisan játszott, illetve erre az alkalomra újra felújított előadását. Ezzel nem csupán önmagára, hanem a független alkotók helyzetére is ráirányítja a közönség és a szakma figyelmét.

Valcz Péternek egyedi (re)akciója a nevével fémjelzett mini-fesztivál, aminek keretében két hétig a főváros különböző színházaiban tűzik műsorra az összes aktuálisan játszott, illetve erre az alkalomra újra felújított előadását. Ezzel nem csupán önmagára, hanem a független alkotók helyzetére is ráirányítja a közönség és a szakma figyelmét.

Miért érezted szükségét, hogy létrejöjjön a VALCZ® NAPOK?

Az ötlet szerencsére nem tőlem származik, mert ennél azért szerényebb vagyok, de a személyes nehézségek, kihívások performatív közzététele nem áll messze tőlem. Mikor eljöttem Párizsból kiállítottam a szobám. Németországból való re-migrálásomnak is dramatikus keretet adtam, ahogy a hajamtól való megszabadulásomból is kisfilmet forgattam. Közösségben jobb feldolgozni az ilyeneket. Az események, műalkotások pedig közösségi élményt generálnak.

Te magad hogyan tekintesz végig a két hét kínálatán? Elégedett vagy? Büszke? Esetleg hiányolsz valamit?

Azért drukkolok, hogy szépen lemenjen minden. A futó előadások miatt nem aggódom és a filmek, beszélgetések is rendben lesznek. A felújításokra viszont kíváncsi vagyok. Előhúzni a zsákból egy olyan előadást, ami fél éve vagy épp két éve nem ment, az az előadóművészetben ritka. Egyet még oké, de többet is… Egyébként jó kis lista a két hét teljes programja. A legszebb számomra a közreműködők névsora. Nincs társulatom, de ezek az emberek a kortársaim, az alkotótársaim, és ezt a büszkeséget jó volt megtapasztalni.

Ahogy írod a peterval.cz honlapodon, ez tulajdonképpen a “táncrended” erre a kéthetes időszakra. Ez azt jelenti, hogy minden előadáson ott leszel személyesen? Miért fontos ez számodra?

Máskor is minden előadáson ott vagyok. Ez a konstrukcióból fakad. Ha havi harmincszor játszanánk egy előadást, akkor nem lennék ott mindegyiken. Az már nagyüzem és munkahely. Így meg öröm, és ünnep, és találkozás, és szeánsz. Ennél a brandépítő kampánynál még az lenne csak furcsább, ha én nem lennék ott. Bár lehet, hogy annak is lenne legendaképző, marketing hatása. A megközelíthetetlen Valcz.

A programban egy színházi workshopot is tartasz. Mire számítson, aki elmegy erre a kurzusra?

Számos színházi módszer létezik és egy anyagban vagy helyzetben való elmélyüléskor ezek a tréningek nagyon jó vonalvezetők tudnak lenni. Azokat az alkotófolyamatokat szeretem, ahol a résztvevőkkel kérdéseket teszünk fel, új dolgokat tanulunk, behívunk szakértőket, civileket. Ez egyrészt egymásra hangol, másrészt alázatossá és nyitottá tesz a téma és ahhoz kapcsolódó forma iránt. A Lecoq-módszer egy a számos megközelítés közül, ami 60 éve érlelődik, változik, tökéletesedik. Tiszteletben tartja a térség előadóművészetére jellemző lelki megközelítést, de ők máshonnan közelítenek. A test felől. Az állítás az, hogy a testünkben rengeteg minden lerakódott az evolúciótól kezdve a környezetünkben lévő anyagokig. Ezeket szavakkal fura megfogalmazni, de csinálva teljesen egyértelmű. Utánozz le például egy napon olvadó camembert sajtot. És miközben konkrét dolgokra koncentrálsz, úgymint ritmus és sebesség, addig valós érzések generálódnak benned mondjuk az elmúlásról, a hasztalanság érzetéről. Ha pedig sikerült előhozni az érzést, belehelyezed a megfelelő színházi forma szabályrendszerébe. A résztvevők egy ilyen gondolkodással ismerkedhetnek meg számos gyakorlati feladaton keresztül.

A színházi rendezéseid bemutatása mellett filmrendezőként is debütálsz. Melyik műfaj vonz most jobban?

Szívesen forgatnék még egy filmet, de azt rendesen elő kell készíteni. Nekem a színház időben és térben sokkal elérhetőbb, megfoghatóbb. Az előadásaimban is szeretem megmutatni, hogy hogyan készül, hogyan épül fel egy illúzió. Nézőként is élvezem, ha használhatom a fantáziámat. A filmnél rendkívül sok befektetésbe kerül, hogy egyáltalán a valóságot lemodellezze. Ugyanakkor lenyűgöző, ahogy ennyi ember összerakja a tudását. És nagyon szeretném az első filmrendezésben tapasztalt “aha, ezt így kellett volna” című tapasztalatokat kamatoztatni. Szóval a film az nagy és távoli kihívás. A színház pedig közel van és emberi. Mindkettőnek örülök.

Független színházrendezőként egyedülálló kezdeményezés egy ilyen volumenű saját brand-építő kampány. Hogy látod a kortársak és a magad helyzetét ma?

Ha az önkifejezésen van a hangsúly, akkor megélni a legnehezebb. Mert sok időbe telhet, amíg a közönséggel és a támogatókkal elfogadtatod, hogy amit ki akarsz fejezni az másoknak is érvényes lehet. Ekkor könnyen bele lehet csúszni abba az inaktív állapotba, hogy valaki a rendszert meg a környezetet okolja mindenért. Kell egy bizonyos távolság, hogy megtaláljuk, hogy hol a helye ennek az egésznek, amit csinálunk. Ha valaki képes olyan műfajokban alkotni, amire nagy igény van, az szuper. Óvakodnék a műfajok versenyeztetésétől és az ízlésvilágok ütköztetésétől. Ez egy széles spektrum és érdemes látni a rétegek sajátosságait. Aztán fontos az igényeket nem elszállni hagyni és figyelembe venni, hogy ez a színház dolog elég ritkán önfenntartó. Tehát tudomásul kell venni a kiszolgáltatottságot. Vagy az állam vagy a szponzor, de valakivel legtöbb esetben együtt kell működni. Paradox, de ez a függetlenség ára.

Gondoltál arra valaha, hogy saját társulatot alapíts?

Igen, minden próbafolyamat végén gondolok erre. Korábban akartam, de aztán Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője azt mondta, hogy ez kialakul. Ahhoz egy olyan csodaszerű közös élménynek kell történnie, hogy átlendítsen a lehetetlenségeken. Ez olyan lehet, mint egy párkapcsolat. Az ember keres, keres, de nem tudja erőltetni.

A családodban több művész is van, hozzájuk képest is kell létezned – mint ahogy a nevedből most építendő VALCZ® brand-hez is az engedélyüket kérted – ez nehezíti vagy könnyíti a pályádat?

Amíg önkeresés van, addig frusztráló viszonyítási pontok voltak. Most meg már inkább egy művész klán ifjú tagjaként büszke vagyok a családomra és remélem ők is rám. Elfogadtam a folytonosságot és igyekszem a saját kíváncsiságommal megtenni az egy ember által megtehető távolságot. Az örökség elsősorban nem érték, hanem startmező. Nincs nagyon más dolgod vele, minthogy elfogadd.

Volt elképzelésed mondjuk 20 évesen, hogy hol szeretnél tartani 15 év múlva? Ahhoz képest hogy látod most, a 35. születésnapodon a helyzetedet?

Családot már szeretnék például. Apám ennyi idősen már a második házasságában volt. Szakmai szempontból, azt tudom mondani, hogy a döntéseimet nem bántam meg. Önazonosak voltak. Ha hosszabb ideig maradok egy-egy helyen biztosan mélyebben intézményesültem volna és talán tovább jutok, de én állandóan váltottam. Próbálom szétválasztani azokat, amik rajtam múltak és amik nem.

Most van valamilyen konkrét terved, álmod a következő 15 évre?

Workship: www.workship.hu. Közösségi hely, ahol a művészet jobban összekapcsolódik a körülöttünk lévő valós világgal. Ahol egyre több embert vonunk be az alkotásba, ahol megszűnik a homogenitás és leszáll az elitművészet az emberek szintjére. Ezt nagyon élvezném. Ahogy az emberek együtt barkácsolnak, varrnak, főznek, közben különböző külföldi és hazai alkotók váltják egymást, és mindezt egy különleges helyen, ahol élmény lenni. Ehhez kell egy hely. Kezdetben nem kell, hogy hajó legyen, azt majd ha 50 éves leszek.

Szerző: Gáspár Anna

Forrás: színház.org