CZIFRA KRISZTA kitartó, hittel és energiával teli karizmatikus asszony, akit épp egy feladat és helyzet nélküli állapotban talált meg a Vámkisasszony. Egy monodráma egy nőről, aki várakozásra van ítélve egy lobbanékony helyzetben, pattanásig feszülnek az idegei. De kénytelen várni, mert ez a dolga. Czifra Kriszta is ebben a feszült, várakozó, izgalommal teli állapotban van. Nem kezdő, újrakezdő. A szó legnemesebb értelmében. A Manna missziója, hogy lehetőséghez juttasson művészeket, akiknek van mondanivalójuk a világnak. Czifra Krisztának van. Tessék meghallgatni!
Mi jut eszedbe először a Mannáról?
Személyes élményem az az esemény-sorozat, ami lehetővé tette számomra, hogy több mint 10 éves szakmai Csipkerózsika-álom után ismét színpadon legyek. Kell ennél több?
Hogyan mondanád el egy ismeretlennek, hogy mit csinál a Manna, vagy a Te életedben, szakmádban hogyan van szerepe a Mannának?
Közös munkánk a Vámkisasszony című monodráma tulajdonképpen a semmiről és a semmiből indult: nem volt pénzünk, és semmiféle, még csak homályos tervünk sem arra vonatkozólag, hogy hol kerül bemutatásra az előadás. Amikor Harangi Máriával elkezdtünk próbálni, szembesülnöm kellett azzal, hogy a darab bemutatásához és működtetéséhez rajtunk, alkotókon kívül szükség van egy olyan motorra, ami biztosítani tudja a produkció életben tartásának alapvető feltételeit. Így kerestem meg, több barátom ajánlására Gáspár Annát és kértem tőle segítséget, és így lett ez a motor a Manna az adminisztrációs hátterével és támogatásával. Az előadást 2015-ben mutattuk be Zsámbékon és most a Kugler Art Szalon programjai között szerepel. A Manna tudott nekem ingyenes próbahelyet biztosítani, pályázatokat írt, jelmezt bérel, egyszóval rengeteg olyan dolgot oldott és old meg, ami nélkül ez az előadás most nem lenne. Ez a Manna.
Sokat beszélünk „független színházról”, szerinted van olyan, hogy „független színész”? Te minek tartod magad?
Színészek, alkotók vannak, különféle helyzetekben. Bizonyos értelemben senki sem “független”, hiszen egymásra vagyunk utalva, és talán a színészek a legkevésbé függetlenek, mert attól függ a megélhetésünk, a folyamatos munkavégzésünk, hogy másoknak eszébe jutunk-e egy-egy munka kapcsán. Itt nyilván kicsit egyszerűbb helyzetben vannak azok, akiknek 1-2 vagy akár több évre szóló szerződésük van, valamelyik budapesti vagy vidéki, az állam vagy az adott önkormányzat által fenntartott színháznál, hiszen erre az időre biztosított a munkavégzési lehetősége. Nem tudom, hogy az a nagy többség, akik nem vagyunk ebben a helyzetben, mennyire vagyunk “függetlennek” mondhatók. Annyibban mindenképp, hogy ez az életforma megadja annak a szabadságát, hogy azokkal az emberekkel és olyan munkákban dolgozik az ember, akikkel és amiben ezt szívesen teszi. Hogy ehhez képest én minek tartom magam? Hát, színésznek. Egy független függőnek. 🙂
Sajnos most elkerülhetetlen a kérdés. A hirtelen megváltozott kulturális finanszírozás hogyan érinti a Te életedet közvetlenül?
Ez a változás olyan helyzetet hozhat létre, amivel ellehetetlenül azoknak a szervezeteknek, egyesületeknek, magánszínházaknak a működése, akik különféle produkciókat hoznak létre azzal a szándékkal, hogy a nem állandó munkával rendelkező alkotóknak lehetőséget biztosítsanak arra, hogy közösen gondolkozzanak, kifejezzék, megmutassák magukat. Tehát ha szigorúan nézzük, akkor úgy tűnik, hogy a szakmának az a szerintem kb 60%- a – magamat is beleértve – akik megpróbálunk talpon maradni, lehetőséget keresni-találni, még nehezebb helyzetbe kerülünk. Alkotóként és magánemberként is.
Hogyan látod magad 10 év múlva?
Én 15 évvel ezelőtt sehogy nem láttam magam 10 évre előre, félre is vonultam.
Most 10 múlva olyan színésznek, alkotónak látom magam, aki sok hasonló gondolkodású barátjával megmutatja magát, elmeséli a történeteit. Olyan történeteket és úgy, hogy aki látja, hallja, az utána kicsit jobban érzi magát.
Ha most üzenhetnél a 10 éves énednek, mit mondanál neki?
Azt üzenném magamnak, hogy nyugodtan merjen nagyokat álmodni, és ne adja fel soha, hogy megvalósítsa az álmait. Csak menjen azon az úton, amit, ha halványan is, de elgondolt, és vállalja a lépéseiért – a jókért és a rosszakért is – a felelősséget.