FEUER YVETTE bohóc, nagybetűs. Olyan professzionális művész, aki a bohócként – és magánemberként – a legszomorúbb helyzetű gyermekért és családokért tesz, a legnehezebb helyzetekben is. Színházcsináló, aki a színház eszközével szolgál társadalmi ügyeket, színésznő, aki minden erejével azon van, hogy társaival együtt az emberi alapértékekre hívja fel a figyelmet. Amikor ehhez az elkötelezett hivatáshoz háttérszervezetre volt szüksége, a Mannához fordult. Ilyen esetekben több évig maga a Manna biztosítja a működéshez szükséges feltételeket, miközben segítünk életre hívni egy olyan szervezetet, mely hosszú távon tudja szolgálni az adott társulatot, missziót. A Manna egy fészek, ahol addig marad egy ilyen csapat, ameddig meg nem tanul repülni. Feuer Yvette azóta is szárnyal, és igyekszik mindenkit felemelni – akár színházzal, akár szavakkal, akár tettekkel, akár támogatással, akár bohócsággal. Mert professzionális bohóc, nagybetűs.

Mi jut eszedbe először a Mannáról?

A Kesztyűgyárban vezettem egy drámacsoportot roma és nem roma fiataloknak, talán 2010-ben, és csoportunk, korábbi nevén a Bohócok a Láthatáron épp alakulóban volt. Akkor jöttem haza az USA-ból. A Mannát kértem meg, hogy legyen az ernyőszervezetünk, mert nyertünk egy OSI pályázatot. Gáspár Anna odajött a Kesztyűgyárhoz az aktatáskájával, mosolygott és nagyon kedves volt. És én annyira csodálkoztam, hogy valaki a kedvemért elém jön, odajön a Mátyás térre találkozni, mert én, vagy mi, vagy amit szeretnénk, az ennyire fontos. Ez a kép máig bennem van.

Hogyan mondanád el egy ismeretlennek, hogy mit csinál a Manna, vagy a Te életedben, szakmádban hogyan van szerepe a Mannának?

A Manna egy ernyőszervezet és előadások, kulturális és drámapedagógiai programok létrejöttét segíti elő. Most már rengeteg programot visznek, mindenfelé az országban. Az én kapcsolódásom színészként például a Sorslabirintus című előadás, még valamikor 2012-ben, amit iskolákba vittünk és nagyon szerettem. 2013 óta pedig a Manna jóvoltából minden tavasszal egy drámapedagógiai programsorozatot tarthatunk a saját csoportunkkal, a Láthatáron Csoporttal Ózdon, Magyarmecskén, Bánszálláson és Gyöngyöspatán, mert a Manna megnyert egy TÁMOP pályázatot évekkel ezelőtt, és vállalta, hogy öt éven át fenntartja a programsorozatot. Boldogok vagyunk, hogy minden évben visszamehetünk a gyerekekhez, láthatjuk őket felnőni, emlékeznek a játékra, mesére, mondókára, amit 3-4 éve játszottunk vagy mondtunk velük együtt, és ez fantasztikus érzés. Azt szeretném, hogy ez ne érjen véget soha.

Sokat beszélünk „független színházról”, szerinted van olyan, hogy „független színész”? Te minek tartod magad?

Ami a szakmát illeti, színésznek és drámapedagógusnak gondolom magam. És egy független társulat vezetőjének. A független színész az, gondolom, aki független társulatokban játszik elsősorban. És igen, vannak ilyenek, meg olyanok is, akik kőszínházban és függetlenként is játszanak.

Sajnos most elkerülhetetlen kérdés, hogy a hirtelen megváltozott kulturális finanszírozás érinti-e a Te életedet közvetlenül?

Egyelőre nem. Meglátjuk, mi lesz. Tele van a területen most mindenki bizonytalansággal, sőt, félelemmel. Olykor én is. És igyekszem ezen úrrá lenni, elfogadni ezt, nyitottnak maradni, társakat találni. Az egész ország nagyon nehéz helyzetben van, nyilván nem csak a mi szakmánk és a független terület.

Hogyan látod magad 10 év múlva?

Akkor már majdnem 60 éves leszek. Fú… Próbálom elképzelni, akkor mennyi ráncom lesz. Inkább nem képzelem 🙂

Ha most üzenhetnél a 10 éves énednek, mit mondanál neki?

Hajrá. Ügyes vagy, szép, bátor, tehetséges, az lehetsz, ami csak akarsz. Én segítek neked, itt vagyok, támogatlak. Szeretlek. Sok szép dolog van az életben, fedezd fel kívül-belül. Hát ilyen szépeket mondanék 🙂