Február közepén mutatták be a Mozsár Műhelyben a Call girl című előadást, Mészáros Piroska one woman showját, amit a népszerű Tömény történelem rendezője, a Kicsi óriások korábbi zsűritagja, Spáh Dávid állított színpadra. A Família Kft. egykori gyerekszínésznének ez volt az első színházi rendezése. Ennek kapcsán beszélgettünk őrült nőkről, munkahelyi stresszről, bolhacirkuszról, a színházi és a filmes munka különbözőségéről.

Azt olvastam, hogy elsőre igent mondtál Piroskának. Miért?

Az az igazság, hogy váratlanul ért, amikor Piroska felkért a feladatra. Korábban volt néhány színházi megkeresésem, de azokra rendre nemet mondtam, mert eléggé tartottam a műfajtól. Leginkább filmmel, tévével és reklámmal foglalkozom, nézőként is ritkán jutok el színházba. Piroska ajánlatában a vele való közös munka lehetősége vonzott, miatta képes voltam félretenni a félelmeimet. Ő annak idején a semmiből került az életembe, egy tévésorozat, a Tömény történelem castingján találkoztunk. Egészen fantasztikus volt együtt dolgozni vele. Gondolom, az ő részéről is így lehetett, és talán ezért kért fel a Call girl rendezésére.

Miért jó vele dolgozni?

Vannak az úgynevezett őrült nők, mint Piroska is (kevés ilyen van), akikre a lehető legjobb értelemben és legnagyobb szeretettel azt szoktuk mondani a hátuk mögött, hogy „ez a csaj teljesen bolond”. Még kevesebb közöttük az olyan, aki nem válik saját maga áldozatává, vagyis az elképesztő vehemenciája és energikussága mellett végtelenül összeszedett tud maradni. Piroska egy nagyon erős, stabil csaj, szerintem még ő maga sem tudja, hogy mennyire. Bíztam benne és éreztem, hogy ki fogja bírni ezt a rendkívül megterhelő próbaidőszakot, hiszen negyven valahány teljesen telegépelt oldalnyi szöveget kellett megtanulnia és a színpadon teljesen egyedül kell helytállnia.

Ezek jórészt a saját szövegei, ugye?

Igen, de azért ott volt Boronkay Soma és én is. Szóval kapott ez a szöveg hideget és meleget. Nádas Péter mondta egy alkalommal, hogy a fordítója közölte vele, ő azt nem is úgy gondolta, amikor írta. Így volt ez velünk is. Piroskának meg kellett értenie, hogy ez most úgy ő, hogy nem ő. Akit a közönség a színpadon lát egy változata Mészáros Piroskának, és a cél, hogy végül a nézők megértsék, amit az igazi Mészáros Piroska gondol. Ezért hónapokon át foglalkoztunk a szöveggel, a próba már „csak” a végső szakasz volt.

Ez azt jelenti, hogy társszerzőként ott vagy harmadikként?

Nem. Én a struktúrába próbáltam picit belenyúlni. Amikor a vágószobában ültünk Nemes Oresztész barátommal, aki mindenkinél többet segített a vetítések összerakásában, megkérdezte, nem félek-e attól, hogy túl van beszélve az anyag, és mutatta a példányt, milyen sokszor mondja el Piroska ugyanazokat a mondatokat és gondolatokat. Volt egy időszak, amikor elkezdtük az anyagot ettől „felszabadítani”. Aztán az utolsó héten a szövegek kétharmadát visszapakoltam, mert azt éreztem, tök feszes és stabil lett a dolog és nagyon takkra megy minden, de Piroskában pont az a csodálatos, ahogy el tudja mesélni a történeteket. Még azt is érdekesen, máshogy, kicsit furcsábban látja, ami a közértben történt, mint bárki más.

A valós történeteket az adaptáció során sarkítani, felnagyítani kell, hiszen ezt követeli meg a színpad…

Lényeges, hogy a struktúrán keresztül megmutatkozzon, hogy teljesen valós eseményekből indulunk ki. Van egy szereplőnk, aki elmeséli, mi történt vele. Aztán szépen belecsúszunk abba a múltba, amiről mesél, aztán a múlton belül elkezd másoknak beszélni egy másik múltról, majd megjelenik az a réteg, ami csak az ő fejében játszódik le. Akkor jó az előadás, ha a néző nem azt érzi, hogy eltévedt a különböző síkokban, hanem ezek összemosódnak és egy egésszé állnak össze. Nem mellékes, hogy Piroska egy színésznő, aki átkerült egy multi cégbe és emiatt érzékenyebben és pontosabban látta mindazt, ami velünk, civilekkel történik nap, mint nap. Nagyon sokszor nézem az embereket hazafelé menni a villamoson olyan munkahelyekről, amiről Piroska mesél és látom az arcokon, ahogy kicsit fogcsikorgatva elképzelik, mit kellett volna mondaniuk két órával ezelőtt a főnöküknek vagy a kolléganőjüknek. Az előadásban pont ezek a feszültségek kerülnek levezetésre és a nézőknek éppen emiatt lehet jó élmény. A másik érdekes szál, hogy az úgymond normális világ meddig bírja elviselni azt, aki úgy döntött, hogy színész lesz, majd mindent hátrahagyva elmenekül és a való életben próbál boldogulni és vagy ott marad vagy máshogy él túl.
Akkor ez egy pillanatnyi látlelet, vagy ennél többre vállalkozik az előadás?
Vannak örökérvényű dolgok a történetben, mint például a főnök és beosztott viszony vagy a hivatali kiszolgáltatottság kérdése. A hatvanas években Horváth Tivadarnak volt egy kabaré jelenete, Az andaxin kora, ami egy akkori hivatalnok monológja. Egy lázálom arról, hogyan járnak be az emberek dolgozni, hogyan telnek a hétköznapjaik, ami miatt egymás után dobálják be az andaxint. A munkahelyi stressz mindig is létezett. Ebben inkább az a felfedezés, hogy ez nem elkerülhető ma sem. Nincs se iskola, se semmi az életre való felkészítésben, amivel acélosodni lehetne ezzel szemben. Ugyanakkor, ami újdonság, hogy ezek a multicégek most már valóban igazán multinacionálisak. Több nyelven, több féle hátterű emberrel kell együtt dolgozni, ezáltal a környező országokban élő emberekkel sokkal jobban össze vagyunk fűzve, már pedig a velük való kapcsolatunk nem igen változott az idők során. De mindezek háttérbe szorulnak, mert a leglényegesebb mégis csak Piroska személye, hogy mikor született, mikor történt vele mindez. És akkor itt egy picit elkezd beszivárogni a széleken a gazdaság, a politika, a kultúrpolitika, a mai világ színei. De hangsúlyozom, nem ez a meghatározó, mert alapvető, emberi dolgokról van szó benne.

Azt az első pillanatban tudtátok, hogy Piroska „partnerei” videó bejátszásban jelennek meg?

Miután a főszereplőnk egyedül van a színpadon, az volt a célom, hogy valahogyan körülvegyék őt ezek a figurák. Bolhacirkuszt akartam csinálni. Tudod, egy idő után tényleg elhiszi a kisgyerek, hogy ott van a hintán a bolha. Ilyen illúziót akartam én is. Vagy amikor gyerekkoromban néztem a Kukacmatyit Bán Jánossal egy idő után elhittem, hogy az ujja beszél, pedig mozgott a szája, de mégis. Ez is ilye.  Az a jó, hogy Piroska azt is el tudja játszani, hogy az épület hátsó fele felrobbant és mindjárt kipottyannak a nézők a székeikkel együtt. 85 perc az előadás és 150-nél több bejátszás van benne, persze van, ami csak egy másodperces hang effekt. De nem áll meg a sztori, folyamatosan történik valami. Ez egy tánc, aminek a ritmusát a bejátszások adják és Piroska a szóló táncos. A stáb az elején nem értette, miért volt szükség az első próba és a bemutató között két hónapra, miután egy egyszereplős darabról van szó. De először meg kellett csinálnunk a vetítéseket, és aztán mindent, ami a színpadon történik, hozzá igazítani. Olyan ez, mintha külön műhelyekben készülne a bélés meg a kabát és aztán össze kell a kettőt pattintani. Az utolsó időszak volt a legdurvább, akkor jöttünk rá egy csomó mindenre. Addig csak „fejben sakkoztunk”. Akkor derült ki, hogy ki kell húzni vagy épp vissza kell rakni szövegeket. De egy pillanatig sem volt bennünk pánik. A végeredmény pedig tényleg pörgős és izgalmas lett.
A szereplőket Piroska választotta ki?
Ez ilyenkor természetesen szívességek sorozata. Mindenki azért jött, mert csodálatos ember, és mert szereti Piroskát. Egykori iskolatársnője, Petrik Andrea, az egyik tanára, Zsótér Sándor és Téby Zita, aki Kaposváron szerzett diplomát, mellettük negyedikként pedig ott van egy ügyeletes szépfiú, Ódor Kristóf. Azt tudni kell, hogy a filmbejátszásokban senkinek sem látni a szemét, csak ajaktól lefelé látszanak. Ha mégis feltűnik egy arc, akkor sötét napszemüveg takarja, mint Ódor Kristófét.

Kedvet kaptál a folytatáshoz? Szívesen dolgoznál újra színházban?

Mindenesetre nem vette el a kedvem… De azt hiszem soha életemben nem éreztem magam olyan rosszul, mint a nyilvános főpróbán és a bemutatón. Nem tudom felidézni, hogy amikor gyerekkoromban az Operettszínházban szerepeltem a testvéremmel, hogy bírtam ki épp ésszel ezt a fesztültséget, és hogy nem lettem rosszul. Szörnyű volt. Erre nem voltam felkészülve. De ez nem jelenti azt, hogy ne akarnám újra. Tök szívesen, pláne olyan színészekkel, akikkel már van valamilyen múltam. És persze az sem mindegy, hogy mit. Annyira már vagyok öreg, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzak, ami érdekel, amiről van gondolatom.

Más aggyal kell gondolkodni színházrendezőként, mint filmesként?

Szinte semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. A filmkészítés a tervezésről szól. A forgatáson már nem történhetnek jelentős változások. A színházban viszont a próbán dől el minden. Lassan érik össze a produkció. Ráadásul a filmrendező sokkal inkább egyedül van, csak ő tudja, mit csinál és az miért fontos. A színház közösségi tevékenység, együttes játék, igazi műhelymunka. A filmben ott vannak a fegyverek és azonnal dönteni kell. A színház közelebb áll az iskolához, arra való a próba, hogy mindenki megértse mit és miért játszunk. Hatalmas a különbség. Nem is gondoltam volna.

Túl a bemutatón és néhány előadáson, hogy látod, mennyire szereti és kedveli a közönség a Call girlt?

Azt hiszem, túl kellene lennem már több ilyen helyzeten, hogy ezt jól meg tudjam ítélni. De az a tény, hogy az eddigi előadások teltházasak voltak és végignevették a nézők – ez talán jót jelent. A Mozsár Műhely jó hely, a nézőtere pont akkora, amekkora ehhez a darabhoz kell. Bízom benne, hogy szeretni fogják az emberek, mert nagyon keveset kell absztrahálni. Annyira szépen fokozatosan ragadja kézen Piroska az embert és rántja be oda, ahova be kell menni, hogy a néző észre sem veszi.

A következő előadásra március 24-én kerül sor a Mozsár Műhelyben!

Szerző: Spilák Klára

Forrás: színház.org